130 éve született Kós Károly

.

130 éve született Kós Károly (1883. december 16-1977. augusztus 25.) XX. századunk egyik legnagyobb hatású polihisztora, aki építész, író és grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár és politikus volt egyszerre.

 

koskaroly
   
    Kós Károly 1883-ban Temesváron született, ahová akkor postatisztviselőként dolgozó apját Kolozsvárról helyezték át.  Általános iskoláinak első három osztályát az ifjú Kós Nagyszebenben végezte, majd Kolozsváron folytatta.  A híres református Kollégiumban érettségizett 1901-ben.  Egyetemi tanulmányait 1902-től a budapesti kir. Műegyetemen a mérnöki fakultáson kezdte, majd 1904-től az építészmérnöki tanszékre átigazolva folytatta. Építészkollégái meglehetősen nagy elismeréssel tekintettek rá, amelyet részben pályázatokon elért sikereinek, illetve misztikummal teli erdélyi származásának köszönhetett.  Később Kós a budapesti Műegyetemen a "Fiatalok" néven híressé vált laza diákcsoport meghatározó egyéniségévé vált, amelyre így emlékezett vissza:

"...[a Fiatalok] azt az utat választotta, melyen Bartók és Kodály keresték és megtalálták a korszerű zeneművészet magyar változata kialakításának egyetlen lehetőségét, illetve azt az utat, melyen az én időmben az angol Baillie Scott, a skót Mackintosh, az amerikai F.L.Wright, a finn Gesellius-Lindgren-Saarinen triász közelítették meg építészetük nemzeti stílusproblemájának megoldását: a nemzeti múlt hagyományaira és a még élő népi alkotásoknak tanulságaira alapozott úton." (Életrajz, p.55)

    Kós 1907-ben szerezte meg építészmérnöki diplomáját.  Még ugyanebben az évben a Kultuszminisztérium ösztöndíjasaként Erdélybe utazott, hogy a népi építészetet tanulmányozza.  Ezt követően rövid ideig dolgozott Pogány Móric, majd Maróti Géza irodájában.  1908-ban önálló megbízásokhoz is jutott, mint például az Óbudai Református Paróchia és Imaház tervezése (Zrumeczky Dezsővel, 1908-1909) vagy a Zebegényi Római Katolikus Templom (Jánszky Bélával, 1908-1909). Családi házat tervezett Kolozsvárra saját szülei számára (1910-ben felépült), amelynek vázlatterve "Kis udvarház műteremmel" címmel a Magyar Iparművészetben jelent meg. Tervei sikeresen szerepeltek az 1908-as bécsi nemzetközi építészeti kongresszuson.  Ugyancsak 1908-ban nyáron bejárta Kalotaszeget Zrumeczky Dezsővel együtt.  Ezt követően szintén Zrumeczky Dezsővel közösen Kós addigi legkomolyabb építészeti megbízását kapta: felkérték az újjáépülő budapesti Állatkert több állatpavilonjának megtervezésére, amelyek 1909 és 1912 között fel is épültek.

Kattintson a képre a nagyobb mérethez

     1910-ben Kós felépítette az azóta legendássá vált Varjuvárat Sztánán, Kalotaszeg szívében.  Ugyanebben az évben feleségül vette Balázs Idát, a türei református pap leányát.  Az első világháború kitöréséig Kós Károly megalkotta a  századfordulós modern magyar építészet több fontos épületét mint például (a fentieken kívül): a Városmajori Általános iskolát és óvodát (Budapest, 1910), a marosvásárhelyi Gázüzem székházát és lakóházakat (1910-13), a Székely Nemzeti Múzeumot (Sepsiszentgyörgy, 1911-12), a monostori úti Református Templomot Kolozsváron, (1912-13) vagy a kispesti Wekerle munkás- és tisztviselőtelep főterének városrendezési koncepcióját és néhany főtéri épületét.  Az irodalmi és grafikai pályán is nagy sikert aratott "Atila Királról Ének" c. balladája (1909), valamint "Régi Kalotaszeg" (1911) című tanulmánya.

kos karoly sztana varjuvarVarjúvár, Sztána


kos karoly wekerle telepWekerle-telep 

    Kós az első világháború ideje alatt az aktív katonai szolgálat alól egy rövid időszakot kivéve felmentésben részesült olyan minisztériumi megbizatásai miatt, mint például a sepsiszentgyörgyi kórház tervezése és művezetése, kisebb vidéki iskolák megtervezése, illetve az utolsó magyar király koronázásának díszlettervezése; majd pedig két évet a konstantinápolyi Magyar Intézet munkatársaként külföldön tartózkodott.  Törökországi tartózkodása alatt tanulmányozta az óbizánci illetve török muzulmán építészetet, amiről 1918-ban nagyszabású várostörténeti monográfiája jelent meg "Sztambul" címmel. 

    A háború befejezése után Kós Károly véglegesen a sztánai Varjuvárban telepedett le,  annak ellenére is, hogy Erdély a háborút követően Románia részévé vált.  Meggyőződése volt, hogy Erdély különböző népekből álló önálló terület, amelynek lakói egyedülálló kulturális, művészeti és politikai múlttal rendelkeznek.  A háború után kialakult nehéz időszakban a négygyermekes családfő Kós részt vett számos olyan kezdeményezésben, amely az erdélyi magyarok kulturális és politikai életének megszervezését tűzte ki célul. A magyar kisebbséget összefogásra és aktivitásra bíztató "Kiáltó Szó" c. kiáltványa 1921-ben jelent meg.  Ebben az időszakban újságszerkesztőként, rovatvezetőként és grafikusként dolgozott amellett, hogy Moll Elemér építészirodájában vállalt munkát. A Varjuvárban nyomdát rendezett be, ahonnan kis példányszámban színes metszetekkel illusztrált könyvecskéket és kalendáriumokat adott ki, mint például az "Erdély Kövei" (1922) vagy az "Atila Királról Ének" címűeket (új kiadás 1923).   

    Az 1925-ig készített fontosabb önálló építészeti tervei között meg kell említeni a sepsiszentgyörgyi Városház bővítésének tervét (1919), a Kolozsvári Görög Keleti Katedrális II. díjas pályázati tervét (felépült Fejérden, 1928) vagy Dr. Csulak Samu lakóházát Sepsiszentgyörgyön (felépült 1924).  Ipari létesítményekre és lakótelepekre kiírt pályázatokon is résztvett; tervei szerint fel is épült a Kolozsvári Írisz Porcelángyár és az Aranyosgyeresi munkáslakások (c. 1923).  


    1924-ben Kós megalapította a Erdélyi Szépmíves Céh-t, amely erdélyi írók műveit adta ki, és később a Barabás Miklós Céh-t (1931, Szolnay Sándorral), amely az erdélyi művészeket képviselte.  Szerkesztette az Erdélyi Helikon című folyóiratot, tagja volt a Helikon írói csoportosulásának.  Írói tevékénysége egyre jelentősebbé vált életében.  1925-ben megjelent a "Varju Nemzetség" című regénye, azt követően több regényt és színjátékot, valamint építészeti, néprajzi tanulmányt is írt, amelyek közül a legjelentősebb: "A Lakóház Művészete" (Tanulmány, 1928), "Erdély" (Kultúrtörténeti Vázlat, 1929), "Az Országépítő" (regény, 1934) és "Budai Nagy Antal" c. színjátéka (1936), "A Székely Nép Építészete" (Építészeti tanulmány, 1944), "Falusi Építészet" (1946), vagy "Mezőgazdasági Építészet" (Szakkönyv, 1957).  Számtalan cikket, recenziót és novellát jelentetett meg.  A balladai műfajtól a regényen és néprajzi tanulmányokon át a mezőgazdasági témákig minden megtalálható írói munkáinak címei között.  Önéletrajzát halála után tette közzé Benkő Samu.   

    Kevésbé ismert, hogy 1919 után Kós Károly építészként is jelentős munkákat alkotott.  Az 1960-as évekbe nyúló aktív karrierje alatt Kós több mint 130 megrendelést kapott többek között lakóházak, mezőgazdasági épületek, történelmi templom rekonstrukciók, templomok és más középületek megtervezésére.   A megrendelések jelentős része a Református egyháztól érkezett Kós református főépítészi és kalotaszegi területi főgondnoki tisztségei miatt.  A református egyház keretei között úttörő munkát végzett a műemlékvédelem kialakításában.  Több restaurálási munkán is dolgozott, amelyek között a legfontosabbak a bonchidai Református Templom (1936), a Bánffy Kastély restaurálása (1936-1937), Mátyás Király szülőházának helyreállítása Kolozsváron (1944), valamint a széki Református Templom helyreállítása (1946).  A két világháború között számos középületet is tervezett, amelyeknek egy része fel is épült.  Közülük Sepsiszentgyörgyön a Református Leánygimnázium és Internátus (1926, 1932), egy Református Elemi Iskola (1929) valamint Kolozsváron az 1930-ban tervezett Műcsarnok (1943) épültek fel.


    Kós egyre többet fáradozott a falusi környezet problémáinak megoldásán és fejlődési lehetőségeinek kidolgozásán is.  "A Lakóház Művészete" című tanulmányában (1928) már ajánlott típusterveket adott közre, amelyek korszerű, de művészies és helyi anyagokat felhasználó épületeket ábrázoltak.  Kialakuló mezőgazdasági koncepciójának gyakorlati és intézményes megvalósítását az 1936-os bábonyi Mezőgazdasági Iskola és Mintagazdaság létesítésével kísérelte meg.  Ezzel egyidőben új műtermet és gazdaságot létesített a Varjúvár fölötti domboldalon.  A környéken több helyen volt művelés alatt földje, állatai és lovai is voltak.  A mezőgazdasággal kapcsolatos elméleti és gyakorlati tevékenységét tanárként az 1940-es és az 1950-es években a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán folytatta.  A második világháború végén Sztánáról be kellett menekülnie Kolozsvárra.  A Varjúvár, a tanya, a földek és a bábonyi mintagazdaság a háború áldozatai lettek.  A Varjúvárat később helyrehozták, de Kós Károly többet nem tért vissza oda lakni.  A háború után Kolozsváron újraindította a mezőgazdasági iskolát.  Több ízben tervezte meg komplett kollektív gazdaságok üzemi központjait (Kispetri, 1952; Mezőkók, 1952).  A "Mezőgazdasági Építészet" című szakkönyv tartalmazza az 1948-49-es évi előadásainak tartalmát, gazdagon illusztrálva és konkrét példatervekkel magyarázva.  A háborút követően 1946 és 1948 között a Magyar Népi Szövetség politikusaként a Román parlament tagja volt. 1952-ben, élete hetvenedik évében vonult nyugállományba, de továbbra is dolgozott.  A 60-as és 70-es évek folyamán munkássága elismeréseképpen a román és a magyar állam is többször kitüntette.  1977 augusztus 24-én halt meg.


Bp., Bukarest. 1991.  Szépirodalmi, Kriterion
KÓS KÁROLY VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA
Bp. 1994. Országos Idegennyelvű Könyvtár
NAGY ELEMÉR: AZ ÉPÍTŐ KÓS KÁROLY
Bp., Kolozsvár.  1995. Balassi, Kós Károly Alapítvány, Polis

(írta: Anthony Gall)

2010-ben Magyarországon posztumusz Ybl Miklós-djat kapott, valamint 2013-ban a Román Építész Kamara utólagos életműdíjat adományozott Kós Károlynak.

Kós Károly üzenete az elkövetkező generációknak:

"Üzenetet írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak és elindultak új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi. Üzenek nektek, ti új emberek, én a régi ember. Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és magyarok mind, de magapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a nap és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között.
De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok. Az én lábam nyomát pedig eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim. Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük."