140 éve nyitotta meg kapuit a Magyar Állami Operaház
A Magyar Állami Operaház Magyarország egyetlen nagy létszámú társulattal rendelkező és kimondottan operákra, balettekre szakosodott színháza. Az épület Budapest egyik legjelentősebb 19. századi műemléke. Neoreneszánsz stílusban épült, Ybl Miklós tervei alapján. 140 éve, 1874. szeptember 27-én nyitotta meg a kapuit.
A gazdagon díszített belső terek kialakításában neves magyar művészek is közreműködtek, többek között Than Mór, Lotz Károly és Székely Bertalan.
Pest-Budán 1837 óta a Nemzeti Színház adott otthont a zenés drámai műfajnak, azonban az 1867-es kiegyezést követően a város gyors fejlődésének köszönhetően a színház egyre szűkebbnek bizonyult feladatai ellátására. 1872-ben létrejött az a bizottság, amely a felépítendő operaház helyét volt hivatva kijelölni. 1873-ban a belügyminiszter versenytárgyalást írt ki az épület megépítésére, ezt Ybl Miklós terve nyerte meg. Az építkezés 1875-ben kezdődött és kilenc évig tartott.
Az Operaház illusztrációja a Meyers-lexikonban
Ybl Miklóst a belügyminiszter 1874. április 28-án keltezett levelében bízta meg végleges tervek elkészítésével, amit ő el is fogadott május 1-jén kelt válaszlevelében. Az Operaház építési programját Podmaniczky Frigyes, a tervpályázat bíráló bizottságának elnöke, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának alelnöke adta meg. Ennek kitételei voltak például a kocsifeljáró kiépítése a főhomlokzaton, a főhomlokzat neoreneszánsz stílusban épüljön meg, a lábazat kőből készüljön, az épületet díszítő szobrok ne gipszből és cementből hanem kőből vagy terrakottából készüljenek stb. Az építési bizottságban a kormányt Ribáry József, a főudvarmesteri hivatalt Supp Ferenc királyi várkapitány, a fővárost Gerlóczy Károly alpolgármester s egyben a Képzőművészeti Tanács elnöke, a Fővárosi Közmunkák Tanácsát Szumrák Pál, a Nemzeti Színházat Szigligeti Ede igazgató, a mérnökegyletet Weber Antal építész képviselte. A jogtanácsos Ország Sándor lett, a műszaki ellenőrzést Zofahl Gusztáv közmunkatanácsi főmérnök teljesítette, majd 1877-ben bekövetkezett halála után Szilágyi Lajos, közmunkatanácsi segédmérnök. Az Operaház építési bizottságának feladatait, eljárási szabályzatát Bittó István miniszterelnök hagyta jóvá. Az építési engedélyt Ybl Miklós terveire 1875. augusztus 28-án adta meg a fővárosi tanács 30089/75 számon, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa előzetes kedvező véleménye alapján.
Versenytárgyalást hirdettek a különböző munkálatot elvégzésére. Podmaniczky ragaszkodott ahhoz, hogy az Operaház építésénél magyar iparosok és művészek dolgozzanak, így a kőműves munkákat Hofhauser Lajos vállalkozó, az ács és asztalos munkákat Neuschloss Károly és fia, a szegecselt acéltartókat, kiváltókat és pilléreket, a páholyok és a proscenium öntöttvas oszlopait Oetl Antal gyára készítette, a Schlick gyár állította elő a kötővasakat, a proscenium vasfüggönyét és a színpadgépezetet, a tűzbiztos ajtókat és díszlakatos munkákat pedig Jungfer Gyula gyára. Az épületet díszítő szobrokat Marchenke Vilmos alkotta. A homlokzat építéséhez felhasznált követ a Sóskúti Kőbánya Rt. szállította, míg a lábazatok, az ajtó- és ablakkeretek alapanyagát a Besztercebányai Kőbánya Társulat szállította. A márványokat Seenger Béla és egy trieszti cég, az Esercizio Cava Romana szállította. Szintén Olaszországból érkeztek a márványoszlopok (a világosak neve giallo di Siena, a sötéteké pedig rosso di Francia). A belső terek mennyezeteinek stukkózási munkáira Fink Péterrel kötöttek szerződést, a díszítőfestésre pedig Scholtz Róberttel.
A homlokzat
A homlokzat dekorációjának tervezésében Ybl Miklós munkáját Schickedanz Albert segítette, valamint Schmal Henrik, az Operaház építésvezetője. A homlokzat legfeltűnőbb eleme a két, Stróbl Alajos által, carrarai márványból faragott egyiptomi szfinx az oldalbejáratok mellett: karmaik között maszkot és babérkoszorút tartanak. A főbejárat mellett Liszt Ferenc és Erkel Ferenc nagyméretű szobra áll. Ezeket szintén Stróbl faragta. Felettük, a kiugró terasz sarkain, két-két szárnyas bronzputtó tart világítótesteket. A foyer ablakai előtti árkádok két oldala fülkéiben négy múzsaszobor áll: Erató és Terpszikhoré (mindkettő a bécsi Leo Fessler alkotása), Thaleia (Donáth Gyula műve) valamint Melpomené (Brestyánszky Béla alkotása).
Az előcsarnok
Ornamentika az előcsarnok mennyezetén
Az előcsarnok színvilágát különféle színű nemes márványok határozzák meg, a ragyogó máj színű falak, a sötétszürke-fehér oszlopszékek, a fehér fejezetű és lábazatú, fekete-szürke erezetű oszlopok. Az anyagot Olaszországból hozták, megmunkálását pedig Seenger Béla, híres pesti építész végezte. Az előcsarnok pompáját részben az aranyozott dongaboltozatának köszönheti. A padlót fekete-fehér mintázatú mozaik borítja, amelyet az olasz Luigi Depel készített. Az előcsarnok két oldalán óriási bronzmedencék állnak, kosfejekkel díszítve.[18]Az előcsarnok dekorációja követi a főhomlokzat vezérgondolatát: az európai és magyar zene kapcsolatának ábrázolását. A bejárat fölötti négy kör alakú dombormű négy híres zeneszerző portréját ábrázolja: Johann Nepomuk Hummel, Mosonyi Mihály, Doppler Ferenc, Goldmark Károly. Ezeket Szécsi Antal készítette. A főbejáratot egy aranyozott lant díszíti. Vele szemben egy fehér márványból készült ajtó vezet a ruhatárba. Az előcsarnok mennyezetének aranyozott keretű kazettáiba Székely Bertalan a kilenc múzsát festette meg, velük indul az operai falképciklus. A múzsák Apollón kísérői, a művészetek és a tudományok ihletői, akik énekelve vonulnak az Olümposzra, az istenek gyönyörködtetésére. A múzsák keretét adó négy- és nyolcszögű kazettákat T-alakú mezőkbe komponált puttók kísérik. A figurákat erős kék háttér és repkedő drapériák veszik körül.
A díszlépcső
A díszlépcső falait márványból készült bábos lépcsőkorlátok kísérik, reneszánsz reliefekkel ékesítve. Az első emelet fölötti okkerbarna erezetű stukkófal valaha olyan színű volt, mint a lenti részek. A festett műmárványon besárgult a lakkborítás, ami a különbséget okozza. A műmárványok kiképzését Fink Péter és cége végezte.
A foyer
Az első emeleti foyer hatalmas, egyterű, dongaboltozatos helyiség, dús aranyozással, barna-okker műmárvány falakkal. Két bejárat nyílik rá a lépcsőházból, ezeket Lotz Károly képei díszítik belül pedig olasz márvány oszlopok. A kompozitfejes oszlopok szüretelő puttókat ábrázoló reliefekkel díszített kiugró tagozatokat tartanak, rajtuk négy stukkószobor: a bal oldalon egy szfinxen lovagoló, fuvolázó fiúcska, vele szemben egy másik, aki oroszlánon ül és lantot penget. A jobb oldali két csoport: sellőn ülő puttó, kezében boroscsészével és egy kecskelábú szatírgyerek tigrisen, hónaljában dudával. Ezek mind tudatosan megalkotott dionüszoszi jelképek, amelyek a terem célját (ma a büfé) hangsúlyozzák ki. A mennyezet táblaképszerű kompozícióin kétoldalt Dionüszosz születése és neveltetése, középen pedig diadalmenete látható. A középső diadalmeneten a repkénykoszorús isten Ariadnéval ül aranyozott szekerén, amelyet két tigrise vontat. Előttük Erósz halad, körülöttük bacchánsnők, szatírok serege. Az oldalfalakat tizenkét táncoló puttó díszíti. A mennyezet kompozícióinak és az oldalfalak festményeinek alkotója Vastagh György volt. Az oldalfalak kilenc festményét Feszty Árpád készítette. Ezek különféle hangokat jelképeznek: kagylóbúgás, madárdal, patakcsörgedezés, nimfák tánca, a faun zenéje, viharzúgás, Szapphó zenéje, visszhang, csigakürt.
A foyer része a dohányzó. Tölgyfaburkolatát Ybl Miklós tervezte, a kivitelezést, mint az Operaház legtöbb asztalosmunkáját is, Neuschloss Ödön és Marcell cége, valamint Thék Endre végezte. A tölgyfaburkolatot damaszt kárpit egészíti ki. Ezeket az egykor híres pesti kárpitosműhelyek a Kramer, a Hoffmann és a Kozilek cég készítették, de az idők során tönkrementek így 1984-ben kicserélték őket.
A nézőtér
A nézőtér patkó alakú, négy egymás fölött hátralépő páholysorból áll. Az eredetitől annyiban tér el, hogy az egykori légszesz helyett 1895-ben bevezették a villanyvilágítást, valamint az 1950-es években az aranyzöld bársony függönyt meggypirosra cserélték, összhangban a széksorok és páholyok színével, valamint a csillárt három méterrel feljebb húzták, így nem lóg már be a nézőtérbe. A többi építészeti és dekorációs elem az eredeti, amelyet Ybl Miklós határozott meg. A páholysorokat aranyozott mellvédek és könyöklők díszítik. A földszinti mellvédet apró maszkok és pelikánok, az első emeletit maszkot tartó puttók, a második emeletit puttók hangszerekkel, a harmadik emeleti mellvédet pedig operacímek díszítik. A páholykönyöklőket aranyozott cinköntvény groteszk figurák díszítik, amelyeket Stróbl Alajos készített. A harmadik emelet kihajló karzatán ércből öntött, aranyozott virággyümölcs füzérdíszek függnek. A páholysorok közepén, az első emeleten áll a három részes királyi díszpáholy. A két szintnyi magasságot átfogó páholy oldalain, a kíséreti páholyok fölött Donáth Gyula négy allegorikus szobra áll: a tenor, a szoprán, az alt és a basszus hangnemeket szimbolizálva.
A Zene megdicsőülése
A kupola főműve a magyar falképfestészet egyik kiemelkedő alkotása, A Zene megdicsőülése. A historizáló eklektikus stílusban készült mű enyhe lejtésű csonkakúp-palást alakú, amelynek sugara kb. 440 cm, a kör külső kerülete mintegy 45 méter. A kör alakú kompozíció az Olümposzt ábrázolja: a tizenkét főistent kíséretüktől körülvéve hat csoportra osztva, amint a felhők között megjelenve Apollón zenéjét hallgatják. Az istenek csak nagyjából felelnek meg a dodekatheonnak. Apollón, Zeusz, Aphrodité áll szemben Nüx, Dionüszosz és Poszeidón birodalmával. E két rész nem válik el élesen, hanem egymásba folyva, egymást áthatva, körben forogva jelenik meg.
A nagycsillár
A nézőtér nagycsillárját Mainzban készítették, és 1884 nyarán szerelték fel a nézőtér mennyezetének közepén található füstelvezető szellőzőkürtőbe. Két acél sodronykötél tartja. Kézi csörlők segítségével a földszintig leengedhető, ez teszi lehetővé karbantartását. Teljes leengedéséhez majdnem 25 perc szükséges, felemelése viszont kétszer annyi időbe telik, mert ügyelni kell, hogy a csillár ne forduljon el tengelye körül. Eredetileg 500 gázláng égett rajta, amelyeket elektromos indukciós módon gyújtottak meg. Az előadások alatt nem lehetett teljesen kioltani a légszeszvilágítás sajátosságai miatt, ezért a nézők félhomályban nézték az előadást. A nagy hőkibocsátás miatt a maitól három méterrel lejjebb lógott. 1895-ben bevezették az elektromos világítást. Az addigi lámpatesteket és csillárokat átszerelték, elektromos hálózatot építettek, hálózati berendezéseket telepítettek. 1980-ig javításokat és átalakításokat csak az évtizedek alatt megváltozott feszültség miatt kezdeményeztek, de az 1980 és 1984 közötti rekonstrukció alatt a csillárt teljesen szétszerelték és felújították. A csillártestből kiszerelték a régi gázcsöveket, teljes tömege ezáltal mintegy 900 kilogrammal csökkent. A 2,1 tonnás csilláron jelenleg 220 darab fényforrás működik.
Az épületgépészeti berendezések a kor színvonalán álltak. A padláson víztározó medencéket építettek ki, az úgynevezett záporberendezés megtáplálására tűz esetén. A fűtést gőzzel és kályhák segítségével oldották meg, a nézőtérnek pedig modern szellőzőberendezést építettek. A világítást légszeszcsillárokkal kívánták megoldani. Ennek megfelelően 1881-ben a légszeszvezeték főhálózatát meg is építették az egész épületben. Az elektromos világítás is ugyanebben az időben jelent meg, és előnyeit az építőbizottság hamar felismerte, de a légszesz vezetékek már elkészültek. Az épületet teljes egészében azonban csak 1895-ben szerelték át villanyvilágításra, úgy, hogy a gázcsövekbe behúzták az elektromos vezetékeket. Ezen munkálatokat a Ganz cég végezte. Mivel az áramfejlesztő gépeket nem lehetett az épületben elhelyezni, azokat a Hajós utca 3. alatti épületben szerelték fel.
A színpadtechnikai berendezéseket is a kor színvonalán építették meg. Ezeknek terveit Dorogi Károly a Nemzeti Színház főgépésze készítette el, de miután a bécsi Ringtheater 1881. december 8-án leégett, átdolgozták azokat. Az új terveket Rudolf Gyula készítette. A berendezéseket az Asphaleia színházépítő társaság végezte közreműködve a Schlick öntödével és gépgyárral. Az Asphaleia társaság szabadalma, a vízhidraulikával működő színpadgépezet Josef Kautzky díszlettervező szcenikus és Robert Gwinner munkája volt. Elterjedését a bécsi Ringtheater tűzkatasztrófája segítette, mert előtérbe helyezte a színházak tűzbiztonságának fontosságát. Attól kezdve például előnyösnek tartották a színházépítésben a nézőtéri szinthez csatlakozó erkélyeket a homlokzaton, mert ezek a mentést megkönnyítik. Ezt a rendszert a világon elsőként a budapesti Operaházban alkalmazták. A berendezés – azon kívül, hogy szerkezetéből a gyúlékony faanyagot kiküszöbölték és helyette vasat használtak – lehetőség szerint megoldotta, hogy a díszlet és színpadmezők mozgatását – kézi erő helyett – hidraulikus hengerek végezzék, egységesen és áttekinthetően, egy-egy pontról vezérelten. A szerkezetek mozgatására hidraulikát használtak, ami újításnak számított, hiszen a 19. század közepéig gyártott színpadi gépek kézi erővel működtek. A budapesti Operaház színpadgépezetéhez még két, a világon először itt alkalmazott megoldás tartozott. Az egyik a körhorizont függöny hidraulikus mozgatása volt, az addig szokásos felcsavarás helyett, amit így olyan magasra lehetett felhúzni, hogy bármely díszletet állítva tudtak a színpadra juttatni. A másik újdonság a színpad két hátsó sarkában a hidraulikus teherfelvonó volt, amely a süllyesztőt és a negyedik emeletet kötötte össze, bútor-, jelmez- és kellékszállítás céljából.
Az építkezést már az első naptól anyagi gondok kísérték. 1879-től évente maximálisan 200 000 forintot lehetett felhasználni, noha az építési bizottság minden éves jelentésében szorgalmazta, hogy pótolják ezt. Az építkezés elhúzódása elkeseredést, elégedetlenséget okozott, sőt Podmaniczky az építkezés leállításával is fenyegetőzött. A tervek szerint az épületet 1883-ra kellett volna befejezni. Tisza Kálmán akkori miniszterelnök, az építkezés befejezését végül 1884 nyarára tűzte ki, és ennek megvalósítása érdekében a korábbi éves hitelkeret háromszorosát folyósították.
A dal és zene díszes csarnoka” (ahogyan a Vasárnapi Ujság nevezte), azaz a Magyar Királyi Operaház ünnepélyes megnyitására végül 1884. szeptember 27-én került sor Ferenc József császár jelenlétében. E díszelőadáson a Bánk bán első felvonását, a Hunyadi László nyitányát és a Lohengrin első felvonását adták elő Erkel Ferenc vezényletével. Hamarosan művészi válságba került a társulat, ugyanis sem létszámban, sem pedig színvonalban nem volt képes megfelelni a mindennapi színjátszás követelményeinek. Ehhez anyagi problémák is társultak, hiszen a pesti közönség nem volt képes viselni a produkciók költségeit. A helyzet 1888–1891 között változott, amikor az intézmény igazgatója Gustav Mahler volt, az ő nevéhez fűződik a társulat első "aranykora". Az első világháború kitörése erősen visszavetette a színház fejlődését, az Operaház egy évre be is zárt. A két világháború között művészi szempontból ismét virágzásnak indult, köszönhetően Radnai Miklós és Márkus László igazgatók munkásságának. A második világháborút kisebb sérülésekkel vészelte át, így viszonylag hamar, 1945 márciusában ismét megnyitotta kapuit. 1945 óta az intézmény hivatalos neve Magyar Állami Operaház. 1951-től a közönség igényeinek növekedése miatt az Operaházhoz csatolták a Városi Színházat, amely 1953-tól az Erkel Színház nevet viseli. Az operatársulat mellett a ház ad otthont a Magyar Nemzeti Balettnek is.